51. Fejezet

 

Anthony szemszög

Ezt elbasztam nem kicsit. Most lebuktam. Apám biztos ebből rájött a titkomra.

De ő csak meretten bámult rám majd megszólalt.

-     Fiam, te honnan tudod ezt? Csak nem kihallgattad egy beszélgetésünk?

-     Én….nem én nem.

-     Ne hazudj. Mert rájövök. – ezzel a mozdulattal megfogta kezemet és éreztem ahogy belevájkál a múltamba és a gondolataimba. Amint elengedte kezem kissé elmosolyodott. – Fiam. – csak ennyit kellett mondania. Ebből tudtam már az igazságot.

-     Na végre. Tök gáz ez a jófiús állarc. Ennyire nyálasnak lenni. Totál olyan mintha Elen bőrébe bújtam volna. – törtem ki nyugalmamból.

-     Miért nem szóltál hogy visszatértek az emlékeid?

-     Mert akkor nem tudtam volna szivatni Bells-t. Bár meg kell hagyni azt hittem abból rájöttök az igazságra, hogy szólítom Isabellát. – ekkor egy jót kacagtam magamban.

-     Anthony… - dorgált meg apám.

-     Bells hova ment?

-     Nem tudom. – válaszolta tömören.

-     Mennék ha nem gond.

-     Semmi gond. ÉS fent szándékozod tartani a látszatot? – tért rá a lényegre.

-     Hát nem is tudom. Majd még eldöntöm. Egyenlőre ne árulj el senkinek semmit. – ezzel leléptem.

…1 óra múlva…

Már nem is érdekelt merre járhat az én egyetlen feleségem. Az jobban izgatott hogy gyermekeimet sehol sem látom. Ezt szóvá is tettem.

-     Mond Elen öcsém hol vannak a lányok?

-     Milyen lányok?

-     Reneesme és Alisha.

-     Ők már 100 éve nem karácsonyoznak itthon. Reneesme sűrűn hazajár, de ő ideje nagy részét végigturnézza. Tudod ő neki remek hangja van. Szerencsére örökölt valamit az anyjától is. Alisha meg hajkurássza a rögeszméjét. Miszerint halálosan szerelmes Kellan-ba, csak ezt Bells nem hadja neki. Ezért ritkán jön haza. Van ez lakása a belvárosban és ott tölti ideje nagy részét. Illetve készül a versenyeire ugyanis műkorcsolyázik. – fejezte be kis monológját öcsém.

-     Értelek. Tehát egyik lány sem jön ide karácsonykor meg semmilyen más családi ünnepkor. – konstaláltam hangosan. – És mi a helyzet Hailey-vel?

-     Őt kitagadt…

-     Tudom hogy kitagadtam annál még észnél voltam. Ami utána volt azt mond.

-     Hát ő azóta sűrűn jön, mióta nem vagy itt. Nem is tud róla hogy hazajöttél. Illetve nővérei kifejezetten örültek hogy kitagadtad, így semmi veszélyt nem jelent. Vagyis ahogy Reneesme fogalmazott.

„ Legalább nem zavar semmilyen vizet azzal hogy létezik,semmilyen jogot nem formálhat a jogörökös utódlásra, mert apánk kitagadta nem csak a családból de az örökségből is.”

-     Hát hadjuk meg az alma nem esett messze a fájától. Jó kapzsi lányom van. – örömmel vettem ezt az információt.

Beszélgetésünknek ekkor véget vetettem mert szemből megláttam Bells-t és odasiettem hozzá.

-     Bells – Ezzel együtt megragadtam kezét is. Majd folytattam szövegem. – Miért nem jön ide soha egyik gyerekünk sem?

-     Mert utálnak téged. – kaptam a rövid válaszom.

-     De miért?

-     Mert annak ellenére hogy egy kegyetlen gyilkológép vagy, annak ellenére még szerettél engem és nem okoztál nekik csalódást. De azzal hogy visszajöttél és nem emlékszel semmire szinte azzal teljesen megaláztad őket és a családodat is. Ugyhogy nem. Addig míg nem vagy önmagad addig ne is álmodj róla hogy a trónt ami igazából engem illet visszakapod.

-     De én önmagam vagyok Bells. Be is bizonyítom neked. – bizonygattam neki.

-     Akkor kezdheted is. – ekkor rámmosolygott. És be is ugrott. Ez szivat engem. Jézus! Keresztbe szivattuk egymást. Ránéztem és már mondtam is mondandóm.

-     Bells – itt elkezdtem csóválni a fejem. – úgy néz ki sikerült egymást átkúrni a palánkon. Te nagyon jól tudod hogy én a régi vagyok.

-     Hát persze. Pont engem akarsz hülyének nézni? – tette fel a velős kérdést.

-     Mikor jöttél rá?

-     Hát akkor mikor elájultál és mikor felébredtél és Bells-nek hívtál. Utoljára 200 éve hívtál így. – aztán felcsendült egy zene. Azonnal kapcsoltam és már vittem is feleségem táncolni. Ő nem volt rest viszonozni. Ahogy ott táncoltunk, közben beszélgettünk. Régi dolgokról, olyanokról amikről lemaradtam illetve olyanokról is amikről nem maradtam le.

-     Tudom, hogy elfoglalt voltam mindig is. De ez a munkámmal jár. – fejeztem be.

-     Tudom, de hogy gondolhattad hogy mástól állapotos leszek és azt neked akarom adni? Pedig hányszor mondtad hogy mennyire  hasonlít rád Hailey. De ezek ellenére sem ismerted el sajátodnak.

-     Ez innentől meg fog változni. Én szeretlek téged Bells. Soha nem bántanálak.

-     Tudom. Én sem téged. – A számnak vége lett és táncunkat egy csókkal pecsételtük meg, mely kitartott vagy kitarthatott volna az örökkévalóságig is.

50. Fejezet

Anthony szemszög

Napok teltek el azóta az eset óta. Elennel elkezdtünk edzeni,próbál a régi formámba visszahozni. Csak ezzel az a gond hogy én nem akarom ezt. Állítólag ezzel az életstílussal sosem vcolt gondom. De most van. Én szerintem sosem fogok emlékezni. Igen vannak foszlányok de se több se kevesebb. Nem értem miért nem lehet ezt megérteni. Az az Anthony meghalt az autóban 1918-ban. Ahogy Isabella mondta, az az Isabella meghalt ott az autóban. Lehet hogy az az Anthony is meghalt.Bár sokak szerint vannak pillanataim mikor tök olyan vagyok mint anno. De ezek csak pillanatok. Az lenne a tökéj ha így is maradnék, de sajnos nem. Félre ne értsetek én nem akarok olyan lenni. Én nem akarok egy gyilkológép lenni…

…6 hónappal később…

Ma este van karácsony. El sem hiszem. Már egy éve lassan itt vagyok és egyre több emlékem van. Szerencsére ezek meg is maradnak. Isabella is megváltozott. Hosszúszoknyás ruhákat hord és ha össze is találkozunk rám sem néz. Mintha nem is léteznék. Valahol a szívem mélyén ez fáj. De még mindig nem tudom mit kéne csinálnom meg hogyan. Nem érzem át az emlékeimmel sem azt az énemet aki voltam.

Amint aznap felkeltem, ahogy haladtam a trónterem felé, láttam hogy nagy a sürgés forgás a palotában. KARÁCSONY. Azt hallodtam hogy állítólag összegyűlik a nagy család. Nem csak nővéreimmel ünneplek hanem mindenkivel aki számít. Legalább megismerem a családom többi tagját.

Ha valaki megkérdezné tőlem hogyan érzem magam itthon, akkor azt mondanám hogy jól. Tényleg nem olyan rossz itt. Úgy élünk,mint az emberek. Ez tetszik.

…12:00…

Ebéd idő van. Én már az asztalnál ülök egyedül egymagam. Szomorú. Pár perc várakozás után láttam ahogy szállingóznak be testvéreim. Többeknek párja volt,én meg ott ülltem egymagam.

Már mindenki az asztalnál üllt mikor feltűnt hogy egy vámpír hiányzik. Az Isabella volt.

Én ülltem az asztelfőnél így aki közvetlenül mellettem üllt ahhoz odahajoltam és megszólítottam.

-     Elena,mond csak Isabella merre jár?

-     Hát Anthony tudod most dolga van. Azt mondta lehet hogy ideér,de az is lehet ,hogy nem. – válaszolta. Szomorúan konstaláltam az információt és visszahajoltam a tányérom fölé és folytattam ebédemet.

Mire vége lett az ebédnek és már majdnem mindenki kiment akkor érkezett meg Isabella. Elena még itt volt,éppen a borát szürcsölgette,de amint Isabella elindult az asztal felé, illendően elköszönt és távozott a helyiségből.

Isabella az asztalhoz ért, megállt és egyenesen rámnézett.

-     Maradj csak én leülök a másik végébe. Igazán ne zavartasd magad. – kezdte a beszélgetést. Márha ezt annak nevezhetjük. Válaszra csak akkor méltattam mikor már leüllt.

-     És miért üllsz olyan messze.Nyugodtan ideüllhetsz, mindjárt megyek úgy is. Kellan-nel találkozom úgyis mindjárt.

-     Mert sosem ülltem melléd. Ellenkezik a szokásainkkal.

-     Igen? És mond csak annak is van oka hogy miért nem nézel sosem a szemembe?

-     Az is ellenkezik a szokásokkal. Jobb lesz ha ezeket gyorsan megtanulod,nehogy kellemetlen helyzetbe hozd magad. – fejezte be a beszélgetést ezzel.

Egy olyan öt perccel később már mentem is el, de mielőtt kimentem volna egy pillantást engedtem magamnak. És sokadszorra is elcsodálkoztam azon hogy ez a tünemény az én feleségem. És újra meg újra elcsodálkozom hogy akkor mennyire tudtam én ezt a nőt bántani. Kitagadni egy gyereket akiről tudom hogy az enyém,ez teljesen kikészített.

Ezzel el is hagytam a termet és siettem átöltözni.

Pár óra leforgása után már hajtottam is vissza a palotába, hogy apámnak örömére semmiről ne késsek le. Mikor leparkoltam és mentem a szobám irányába, akaratlanul is elhaladtam a nappali előtt. Mikor elhaladtam előtte észrevettem egy gyönyörű fenyőfát a szoba közepén. Ez nem is volt olyan furcsa. Inkább az ütött szemet, hogy Isabella egy rövidnadrágba, trikóba és vastagzokniba nyújtózkodott egy gömbdísszel hogy azt a fára akassza. Mikor egy szolgáló észrevett, akkor odasietett Isabellához és valamit suttogott a fülébe. Ekkor megfordult, rámnézett és rám mosolygott. Annyira aranyos volt hogy észre sem vettem hogy visszamosolygok rá. Aztán történt valami. Hirtelen elsötétült minden és összeestem. Ájultan hevertem a hideg padlón.

Isabella szemszög

Apám megkért hogy díszitsem fel a fát. Vagyis segítsek benne. Ennek örömmel tettem eleget. Ebben mindig szívesen segédkezek. De akkor mikor elvállaltam ezt, nem tudtam mi lesz a vége.

Pont egy díszt igyekeztem felakasztani egy magasabb ágra,mikor egy szolgáló odaszólt nekem hogy néznek. Mivel karácsony volt és köztudottan imádom ezt az ünnepet, ma mindenkivel kedves voltam. Ezért is mosolyogtam rá arra a vámpírra aki figyelt. De ami ez után következett, erre még én sem számítottam. Amint Anthony elájult odasiettem hozzá. Megakartam érinteni hogy mi lehet a baja, de mielőtt kezéhez értem volna megállt a kezem. Eszembe jutott az a tragédia ami akkor 200 éve történt. Ennek hatására égtelen fájdalom nyilalt a mellkasomba és elkezdtek potyogni könnyeim. Pont ezt nem akartam. Nem akartam ezt a kínt megélni újra és újra. Egy szerűen nem tudtam hozzáérni. Ezt nem hiszem el. Hogy senkinek ne tűnjön fel eme eszmefuttatásom, segítségért kiáltottam. Egy szolgáló el is rohan Carlise-ért. Carlise azonnal megnézte és utána rám nézett. Látta az arcomon a vívódást. Nem is kérdezett semmit mert tudta hogy mi a helyzet.

-     Mi történt?

-     Carlise uraság csak szimplán összeesett. Ránézett a felségre az rámosolygott, utána összeesett. – adta a felvilágosítást az egyik szolgáló. Carlise ekkor rámnézett.

-     Isabella? Nincs mit mondanod?

-     Nekem? – néztem rá kérdőn.

-     Hát pedig szerintem van. Egyértelmű nyomai vannak annak hogy kárt tettél benne.

-     Én! Soha nem bántanám,főleg nem tudtomon kívül. – vágtam rá dühödten.

-     Akkor nem szándékos volt. – konstalálta hangosan.

-     Persze hogy nem. Mit képzelsz te rólam? Annak én nem ártok aki nekem sem. – mondtam ki büszkén.

-     Jó-jó. A lényeg hogy Anthony felépüljön. – amint kimondta Anthony kezdett ébredezni.

-     Mi…m…i…tör…törté…történt? – nyökögte halkan.

-     Elájultál Anthony. Nem emlékszel semmire? – kérdezte Carlise.

-     Csak arra hogy lebénulok és elsötétül a világ. – vágta rá válaszként. Bennem ekkor összetört valami. Nem értettem miért bántottam akaraton kívül. – De azt hiszem ezt megérdemeltem. – folytatta Anthony. – ekkor kérdőn néztem rá.

-     Miért mondod ezt? – kérdezte Carlise.

-     Nem túl illendőt csináltam. Bámultam  Bells-t pedig tudom hogy utálja. – ekkor elmosolyodott. Azzal a pimasz mosolyával. Ilyet utoljára 2-300 éve láttam tőle.

Én teljesen elvarázsolódtam. Csak nem visszatértek az emlékei? Ezt gyors szóvá is tettem.

-     Tudod mikor hívtál így utoljára?

-     Tudom. Pontosabban 200 éve drága. – válaszolta. Kitágultak a szemeim és kész voltam.

-     Ne aggódj nem emlékszem. Csak szokások térnek vissza. – nyugtatott meg.

-     Hát akkor gyereke én le is lépnék. Látom már semmi baj nincs. – Carlise ezzel a mozdulattal felállt és el is ment.

Ott maradtam egyedül Anthonyval. A kínosság elkerülése végett felálltam én is és visszatértem a feladatomhoz. Be kell fejeznem. Hát hadjuk meg utoljára 200 éve voltam ilyen zavarban a jelenlététől.

Mikor  a következő díszért nyúltam akkor vettem észre hogy mögöttem áll. Mikor lehajoltam éreztem ahogy keze végigsimít a fenekemen. Nagyon is érzéki volt. Nem is kicsit. Izgató volt. Éreztem ahogy az ő lélegzete is felgyorsul, de mielőtt megfordultam volna,Anthony elmozdult. Mike felfogtam  volna mi történik, addigra már a szoba másik felében volt és már sétált is fel a lépcsőn. Még utoljára visszanézett és rámkacsintott, majd eltűnt a folyosón.

Olyan furcsa volt. Nem csinált ilyet még. Nem is értem. Mi a fene történt vele? Na majd kiderítem. De ez még a jövő zenéje.

Anthony szemszöge

Amikor már a lépcsőn tertottam felfelé eszembe jutott valami. Megemlegeti ez a szuka még hogy velem kezdett. Ki is ötöltem már egy tervet. Jó lesz az ha azt tudja nem emlékszem. Nem most jöttem le a falvédőről. Igen. A régi Edward meghalt , itt az új és ismételhetetlen Anthony Musen Volturi a király . És kérem vissza a trónom. Elismerem nem irányít rosszul az én kurvám, de most már kérem vissza.

Megleckéztetés céljából most jól átkúrom a palánkon. Hidje csak  hogy én még a szelíd Anthony-cska vagyok. Addig is úgy manipulálom ahogy akarom. Már ki is ötöltem. Húzzuk csak az agyát aztán…

De mi van ha rájön? Áááá…biztos hogy nem. Muhahahaha…

…3 óra múlva…

Már 8 óra is elmúlt, felöltöttem az én kis szmokingomat és a nyakkendőmet. Így kell kinéznie egy királynak. A régi cuccaim kidobtam. Jó szar gúnyákban jártam.

Pont léptem ki a szobámból és szembetalálkoztam apámmal. Szóba is elegyedtem vele a nappaliig.

-     Apám, mond csak a trónom tisztjét mikor kapom vissza? – tértem a lényegre.

-     Milyen  gyorsan a tárgyra tértél. Hát nem tudom. Majd ha emlékeid visszatérnek… - hadjuk meg egy hajszál választott el hogy elszóljam magam. De a tarvet beakartam tartani.

-     Értelek. ÉS ha újra tanulom a dolgokat akkor sem?

-     Hát végül is lehet róla szó. – habozott. – De nem tusom a nővéred mit szól hozzá.

-     Ő mióta érdekel téged? – hopsz, ezt talán nem kellett volna.

-     És te mióta beszélsz így? Utoljára akkor kezelted tárgyként mikor még ittohn éltél.

-     Bocsáss meg, ez csak a szokás.

-     Semmi gond. Vannak mikor felülemelkedik a régi éned?

-     Igen. De nem tehetek róla.

-     Hát igen.Te nem is. – konstalálta hangosan.

Ekkor leértünk a lépcsőn és már nem tudtunk beszélgetni még ennyit mondott nekem.

-     Majd később megbeszéljük!

Hát ez remek. Nem megbeszélni kell! Minden jogom meg van a trónhoz. De mondjuk ugyanannyi joga van az én Bells-emnek is. De ezt nem hagyhatom. Ő csak maradjon meg a kis életénél és teljesítse királynéi feladatit. Az a feladata hogy díszként ott álljon mellettem és szüljön sok-sok utódot. Ennyi a dolga. Ezt miért nem tudja megcsinálni?

Eszmefuttatásom drága nővérem félbeszakította.

-     Anthony mond hogy érzed magad?

-     Jól,köszönöm kérdésed nővérkém! – válaszoltam Elenának. – Isabella merre van? – amint kimondtam már jött is le a lépcsőn.

-     Ott jön. – választolta Elena.

Olyan gyönyörű volt. Hosszú vörös ruhában volt. Szemei izzottak. Ajkai vörösen kirúzsozva, haja feltűzve. Göndörségével mindig is letudott venni a lábamról. Most sem volt márképp. Ennek csúcspontja a hajában lévő koronája volt. Jól állt neki mindig is a korona. Aztán tovább haladtam csodálásában. a Kezei csupaszok voltak, csak egy ezüst karkötő volt rajta a jeggyűrűnkkel ujján. Amint lejött a lépcsőről odafordult a családjához és most hosszú idő óta őszinte mosolyt láttam az arcán. Amint megfordult,kivillant a ruha hátulja. Le volt vágva egészen a csípőjéig. Ahogy végignéztem csupasz hátán eszembe jutottak azok a percek mikor kezemmel végigsimítottam rajta. Ennek gondolatára teljesen felizgultam. Fájdalamasan vágytam az érintésére. Ennek okán gyorsan oda is siettem hozzá. Pont nekem háttal állt így meglepetésként érte hogy megszólítottam.

-     Gyönyörű vagy ma is, mint mindig Bells. – a mondatom végén megrászkódott, majd felémfordult.

-     Köszönöm Anthony, megtisztelsz vele. – válaszolta gyönyörűen csengő hangján.

-     Megtisztelsz egy tánccal? – hajoltam meg előtte. Láttam rajta hogy egy pillanatra habozott majd kezét az enyémbe helyezte.

Amint bőrünk összeért újra éreztem azt az érzést ami hiányzott. Szinte pattogott a szikra közöttünk. Ezt ő is megérezhette mert elfordíotta hirtelen a tekintetét.

És felcsendült a zene, az emberek helyet adtak és minket néztek. Ahogy megfogtam a derekát és közelebb húztam magamhoz megrázkódott. De az a pillanat mikor arcunk egy centire volt egymástól és leheletem csiklandozta bőrét  - az felülmulhatatlan volt.

Táncunk alatt egyetlen egy másodpercre sem vettem le szemeimet róla. Amint véget ért a szám szomorúan konstaláltam hogy el kell engednem. De amint elengedtem tudtam hogy ez minden pénzt megért. Az arc mikor elengedtem az megismételhetetlen. Láttam rajta hogy nem akar elengedni. Ezért megéri szivatni már most. Szerencsémnek mondhatom hogy a vacsora alatt egymás mellé szól a helyünk. Így ott is tudom szivatni.  

Mikor leülltünk az asztalhoz kissé kibukott mikor rájött hogy mellém kell üllnie.

Még csak az első fogásnál jártunk de már az idegeire mentem.

-     És mond csak Bells, milyen voltam mint király?

-     Jó voltál. Csak faragatlan mint egy tuskó. – vágta rá dühösen.

-     Most mérges vagy mert mellém kellett üllnöd? – vágtam vissza szórakozottan.

-     NEM. Csak … csak…. – de közbevágtam.

-     Csak milyen? És mond csak Bells ha most nem akarsz mellém üllni hogyan hoztad össze azt hogy nem csak hogy lefeküdtél velem de még gyerekeket is szültél nekem? – na ezen a mondaton teljesen kikészült. Ez már most megérte és még bele sem lendültem.

-     Ezt hogy képzeled? – váltott már-már hisztis hangnembe. Ekkor egy páran felénk néztek. De miután Bells jó rondán nézett rájuk gyorsan elvették tekintetük rólunk.

-     Úgy képzelem hogy az én életem is. Nem csak a tied. És nem közözsítheted ki a gyereinket csak magadnak.

-     Jah hogy erre megy ki a játék. Hogy mersz ilyeneket mondani nekem? Nem én tagadtam ki a legkisebb lányomat hanem te. Úgyhogy előbb nézz magadba aztán ítélkezz.

-     Én még most is úgy gondolom hogy jól döntöttem akkor hogy kitagadtam. Sőt mondok valamit amit jobb ha a kis fejecskédbe vésel. Én a te férjed vagyok és a királyod. Jobb lesz ha ezt elfogadod. A tulajdonom vagy. Azt csinálok veled amit akarok. És ha nem fogadok el egy gyereket akkor nem fogok. Kapise??? És most egyél mert megtömlek de abban nem lesz köszönet. – fejeztem be monológom. Hogy képzeli?

Ekkor apánk erre nézett és csak akkor vettem észre hogy szorítom Bells kezét. Bells viszont kérdőn nézett rám. Elengedtem kezét. Ezután kb a 3.-ik fogásig nem is szólt hozzám. Aztán mielőtt a 4.-ik fogás jött volna öntöttek neki egy kis bort. Azt szürcsölgetve egyszer rámsandított és egy pillanat alatt kikerekedtek a szemei.  Ekkor letette a poharat és rámnézett.

-     Anthony drágám – Ekkor végigsimított a lábamon. Tudom mire készül. Ellenőrzi hogy a régi vagyok – e. – Mi a baj?

-     Semmi. Mi lenne?

-     Kire vagy dühös? Hm? – nézett rám azokkal a kutyaszemekkel. Ennek nem lesz jó vége.

-     Senkire Bells. Mi lenne ha nem néznél rám így? Idegesítő. – ekkor rámosolygott és elengedte lábam majd szájon csókolt.

Úgy csókolt mintha az élete múlna tőle. A csókja nem maradt viszonzatlan. Átfogtam derekát és magamhoz húztam. Éreztem ahogy teste hozzápréselődik az enyémhez.Ekkor kezeit éreztem nyakaim körül, íy volt teljes az összekapcsolódásunk. Mohón tépte számat és én nem voltam rest viszonozni. Mikor elváltunk apánk nézett ránk kérdőn. De én csak Bells-re tudtam nézni akin a teljes megértés látszódott.

Megpróbált Bells felállni az asztaltól de ez nem jött össze. Erősen szorítottam.

-     Meg ne próbáld… - sziszegtem neki oda.

-     Valami baj van fiam? – kérdezte apánk.

-     Nincs semmi. – kiáltottam neki vissza.

-     Apám beszélni akart velem? – kérdezte őt Bells.

-     Igen akartam,de ahogy látom Anthony nem akarja. Összevesztetek?

-     Nem…vagyis… - kezdett bele Bells, de én közbevágtam.

-     Nem vesztünk össze, csak szerintem rájött a titkomra.

-     Apám! – kiálltotta Bells kérlelően.

-     Gyere lányom! – mondta apám neki. Ezzel elengedtem és végignéztem ahogy visszatekintés nélkül kiballagott Bells a teremből apámmal.

…20 perc múlva…

Bells és apám visszatért. Apám kicsit furcsa volt Bells viszont teljesen nyugodt.

A vacsorát már befejeztük. Bells nem tért vissza mellém inkább odament egyik unokatestvérünkhöz. Inkább vele beszélgetett. Tudom  a mi kapcsolatunk nem épp a beszélgetésekről lett hírhedt. Ezért hogy a látszatot fent tartsam én is szóbaelegyedtem egyik  rokonunkkal. De nagy eszmecserémet apám félbeszakította.

-     Fiam, mi volt ez amit az étkezőasztalnál leműveltetek? – kérdőre vonva engem.

-     Semmi. Próbáltunk beszélgetni.

-     Isabella azt mondja nem vagy igazán önmagad.

-     Ez hülyeség.Hidd el apám semmi bajom nincsen. Csak mint régen most sem értünk egyett semmiben  sem. – ezen elcsodálkozott apám.

-     Igen ? Mond csak fiam miért szerettem volna hogy elvedd a nővéred? – francba rájött. Lebuktatom én saját magam is. Ez nem jött össze. Most hogy büntetem meg Bells-t? – válaszolj Anthony.

-     Tudod nagyon jól hogy miért vettem el. Nem a trón miatt hanem azért mert egyszer valamikor szerettem.