50. Fejezet

Anthony szemszög

Napok teltek el azóta az eset óta. Elennel elkezdtünk edzeni,próbál a régi formámba visszahozni. Csak ezzel az a gond hogy én nem akarom ezt. Állítólag ezzel az életstílussal sosem vcolt gondom. De most van. Én szerintem sosem fogok emlékezni. Igen vannak foszlányok de se több se kevesebb. Nem értem miért nem lehet ezt megérteni. Az az Anthony meghalt az autóban 1918-ban. Ahogy Isabella mondta, az az Isabella meghalt ott az autóban. Lehet hogy az az Anthony is meghalt.Bár sokak szerint vannak pillanataim mikor tök olyan vagyok mint anno. De ezek csak pillanatok. Az lenne a tökéj ha így is maradnék, de sajnos nem. Félre ne értsetek én nem akarok olyan lenni. Én nem akarok egy gyilkológép lenni…

…6 hónappal később…

Ma este van karácsony. El sem hiszem. Már egy éve lassan itt vagyok és egyre több emlékem van. Szerencsére ezek meg is maradnak. Isabella is megváltozott. Hosszúszoknyás ruhákat hord és ha össze is találkozunk rám sem néz. Mintha nem is léteznék. Valahol a szívem mélyén ez fáj. De még mindig nem tudom mit kéne csinálnom meg hogyan. Nem érzem át az emlékeimmel sem azt az énemet aki voltam.

Amint aznap felkeltem, ahogy haladtam a trónterem felé, láttam hogy nagy a sürgés forgás a palotában. KARÁCSONY. Azt hallodtam hogy állítólag összegyűlik a nagy család. Nem csak nővéreimmel ünneplek hanem mindenkivel aki számít. Legalább megismerem a családom többi tagját.

Ha valaki megkérdezné tőlem hogyan érzem magam itthon, akkor azt mondanám hogy jól. Tényleg nem olyan rossz itt. Úgy élünk,mint az emberek. Ez tetszik.

…12:00…

Ebéd idő van. Én már az asztalnál ülök egyedül egymagam. Szomorú. Pár perc várakozás után láttam ahogy szállingóznak be testvéreim. Többeknek párja volt,én meg ott ülltem egymagam.

Már mindenki az asztalnál üllt mikor feltűnt hogy egy vámpír hiányzik. Az Isabella volt.

Én ülltem az asztelfőnél így aki közvetlenül mellettem üllt ahhoz odahajoltam és megszólítottam.

-     Elena,mond csak Isabella merre jár?

-     Hát Anthony tudod most dolga van. Azt mondta lehet hogy ideér,de az is lehet ,hogy nem. – válaszolta. Szomorúan konstaláltam az információt és visszahajoltam a tányérom fölé és folytattam ebédemet.

Mire vége lett az ebédnek és már majdnem mindenki kiment akkor érkezett meg Isabella. Elena még itt volt,éppen a borát szürcsölgette,de amint Isabella elindult az asztal felé, illendően elköszönt és távozott a helyiségből.

Isabella az asztalhoz ért, megállt és egyenesen rámnézett.

-     Maradj csak én leülök a másik végébe. Igazán ne zavartasd magad. – kezdte a beszélgetést. Márha ezt annak nevezhetjük. Válaszra csak akkor méltattam mikor már leüllt.

-     És miért üllsz olyan messze.Nyugodtan ideüllhetsz, mindjárt megyek úgy is. Kellan-nel találkozom úgyis mindjárt.

-     Mert sosem ülltem melléd. Ellenkezik a szokásainkkal.

-     Igen? És mond csak annak is van oka hogy miért nem nézel sosem a szemembe?

-     Az is ellenkezik a szokásokkal. Jobb lesz ha ezeket gyorsan megtanulod,nehogy kellemetlen helyzetbe hozd magad. – fejezte be a beszélgetést ezzel.

Egy olyan öt perccel később már mentem is el, de mielőtt kimentem volna egy pillantást engedtem magamnak. És sokadszorra is elcsodálkoztam azon hogy ez a tünemény az én feleségem. És újra meg újra elcsodálkozom hogy akkor mennyire tudtam én ezt a nőt bántani. Kitagadni egy gyereket akiről tudom hogy az enyém,ez teljesen kikészített.

Ezzel el is hagytam a termet és siettem átöltözni.

Pár óra leforgása után már hajtottam is vissza a palotába, hogy apámnak örömére semmiről ne késsek le. Mikor leparkoltam és mentem a szobám irányába, akaratlanul is elhaladtam a nappali előtt. Mikor elhaladtam előtte észrevettem egy gyönyörű fenyőfát a szoba közepén. Ez nem is volt olyan furcsa. Inkább az ütött szemet, hogy Isabella egy rövidnadrágba, trikóba és vastagzokniba nyújtózkodott egy gömbdísszel hogy azt a fára akassza. Mikor egy szolgáló észrevett, akkor odasietett Isabellához és valamit suttogott a fülébe. Ekkor megfordult, rámnézett és rám mosolygott. Annyira aranyos volt hogy észre sem vettem hogy visszamosolygok rá. Aztán történt valami. Hirtelen elsötétült minden és összeestem. Ájultan hevertem a hideg padlón.

Isabella szemszög

Apám megkért hogy díszitsem fel a fát. Vagyis segítsek benne. Ennek örömmel tettem eleget. Ebben mindig szívesen segédkezek. De akkor mikor elvállaltam ezt, nem tudtam mi lesz a vége.

Pont egy díszt igyekeztem felakasztani egy magasabb ágra,mikor egy szolgáló odaszólt nekem hogy néznek. Mivel karácsony volt és köztudottan imádom ezt az ünnepet, ma mindenkivel kedves voltam. Ezért is mosolyogtam rá arra a vámpírra aki figyelt. De ami ez után következett, erre még én sem számítottam. Amint Anthony elájult odasiettem hozzá. Megakartam érinteni hogy mi lehet a baja, de mielőtt kezéhez értem volna megállt a kezem. Eszembe jutott az a tragédia ami akkor 200 éve történt. Ennek hatására égtelen fájdalom nyilalt a mellkasomba és elkezdtek potyogni könnyeim. Pont ezt nem akartam. Nem akartam ezt a kínt megélni újra és újra. Egy szerűen nem tudtam hozzáérni. Ezt nem hiszem el. Hogy senkinek ne tűnjön fel eme eszmefuttatásom, segítségért kiáltottam. Egy szolgáló el is rohan Carlise-ért. Carlise azonnal megnézte és utána rám nézett. Látta az arcomon a vívódást. Nem is kérdezett semmit mert tudta hogy mi a helyzet.

-     Mi történt?

-     Carlise uraság csak szimplán összeesett. Ránézett a felségre az rámosolygott, utána összeesett. – adta a felvilágosítást az egyik szolgáló. Carlise ekkor rámnézett.

-     Isabella? Nincs mit mondanod?

-     Nekem? – néztem rá kérdőn.

-     Hát pedig szerintem van. Egyértelmű nyomai vannak annak hogy kárt tettél benne.

-     Én! Soha nem bántanám,főleg nem tudtomon kívül. – vágtam rá dühödten.

-     Akkor nem szándékos volt. – konstalálta hangosan.

-     Persze hogy nem. Mit képzelsz te rólam? Annak én nem ártok aki nekem sem. – mondtam ki büszkén.

-     Jó-jó. A lényeg hogy Anthony felépüljön. – amint kimondta Anthony kezdett ébredezni.

-     Mi…m…i…tör…törté…történt? – nyökögte halkan.

-     Elájultál Anthony. Nem emlékszel semmire? – kérdezte Carlise.

-     Csak arra hogy lebénulok és elsötétül a világ. – vágta rá válaszként. Bennem ekkor összetört valami. Nem értettem miért bántottam akaraton kívül. – De azt hiszem ezt megérdemeltem. – folytatta Anthony. – ekkor kérdőn néztem rá.

-     Miért mondod ezt? – kérdezte Carlise.

-     Nem túl illendőt csináltam. Bámultam  Bells-t pedig tudom hogy utálja. – ekkor elmosolyodott. Azzal a pimasz mosolyával. Ilyet utoljára 2-300 éve láttam tőle.

Én teljesen elvarázsolódtam. Csak nem visszatértek az emlékei? Ezt gyors szóvá is tettem.

-     Tudod mikor hívtál így utoljára?

-     Tudom. Pontosabban 200 éve drága. – válaszolta. Kitágultak a szemeim és kész voltam.

-     Ne aggódj nem emlékszem. Csak szokások térnek vissza. – nyugtatott meg.

-     Hát akkor gyereke én le is lépnék. Látom már semmi baj nincs. – Carlise ezzel a mozdulattal felállt és el is ment.

Ott maradtam egyedül Anthonyval. A kínosság elkerülése végett felálltam én is és visszatértem a feladatomhoz. Be kell fejeznem. Hát hadjuk meg utoljára 200 éve voltam ilyen zavarban a jelenlététől.

Mikor  a következő díszért nyúltam akkor vettem észre hogy mögöttem áll. Mikor lehajoltam éreztem ahogy keze végigsimít a fenekemen. Nagyon is érzéki volt. Nem is kicsit. Izgató volt. Éreztem ahogy az ő lélegzete is felgyorsul, de mielőtt megfordultam volna,Anthony elmozdult. Mike felfogtam  volna mi történik, addigra már a szoba másik felében volt és már sétált is fel a lépcsőn. Még utoljára visszanézett és rámkacsintott, majd eltűnt a folyosón.

Olyan furcsa volt. Nem csinált ilyet még. Nem is értem. Mi a fene történt vele? Na majd kiderítem. De ez még a jövő zenéje.

Anthony szemszöge

Amikor már a lépcsőn tertottam felfelé eszembe jutott valami. Megemlegeti ez a szuka még hogy velem kezdett. Ki is ötöltem már egy tervet. Jó lesz az ha azt tudja nem emlékszem. Nem most jöttem le a falvédőről. Igen. A régi Edward meghalt , itt az új és ismételhetetlen Anthony Musen Volturi a király . És kérem vissza a trónom. Elismerem nem irányít rosszul az én kurvám, de most már kérem vissza.

Megleckéztetés céljából most jól átkúrom a palánkon. Hidje csak  hogy én még a szelíd Anthony-cska vagyok. Addig is úgy manipulálom ahogy akarom. Már ki is ötöltem. Húzzuk csak az agyát aztán…

De mi van ha rájön? Áááá…biztos hogy nem. Muhahahaha…

…3 óra múlva…

Már 8 óra is elmúlt, felöltöttem az én kis szmokingomat és a nyakkendőmet. Így kell kinéznie egy királynak. A régi cuccaim kidobtam. Jó szar gúnyákban jártam.

Pont léptem ki a szobámból és szembetalálkoztam apámmal. Szóba is elegyedtem vele a nappaliig.

-     Apám, mond csak a trónom tisztjét mikor kapom vissza? – tértem a lényegre.

-     Milyen  gyorsan a tárgyra tértél. Hát nem tudom. Majd ha emlékeid visszatérnek… - hadjuk meg egy hajszál választott el hogy elszóljam magam. De a tarvet beakartam tartani.

-     Értelek. ÉS ha újra tanulom a dolgokat akkor sem?

-     Hát végül is lehet róla szó. – habozott. – De nem tusom a nővéred mit szól hozzá.

-     Ő mióta érdekel téged? – hopsz, ezt talán nem kellett volna.

-     És te mióta beszélsz így? Utoljára akkor kezelted tárgyként mikor még ittohn éltél.

-     Bocsáss meg, ez csak a szokás.

-     Semmi gond. Vannak mikor felülemelkedik a régi éned?

-     Igen. De nem tehetek róla.

-     Hát igen.Te nem is. – konstalálta hangosan.

Ekkor leértünk a lépcsőn és már nem tudtunk beszélgetni még ennyit mondott nekem.

-     Majd később megbeszéljük!

Hát ez remek. Nem megbeszélni kell! Minden jogom meg van a trónhoz. De mondjuk ugyanannyi joga van az én Bells-emnek is. De ezt nem hagyhatom. Ő csak maradjon meg a kis életénél és teljesítse királynéi feladatit. Az a feladata hogy díszként ott álljon mellettem és szüljön sok-sok utódot. Ennyi a dolga. Ezt miért nem tudja megcsinálni?

Eszmefuttatásom drága nővérem félbeszakította.

-     Anthony mond hogy érzed magad?

-     Jól,köszönöm kérdésed nővérkém! – válaszoltam Elenának. – Isabella merre van? – amint kimondtam már jött is le a lépcsőn.

-     Ott jön. – választolta Elena.

Olyan gyönyörű volt. Hosszú vörös ruhában volt. Szemei izzottak. Ajkai vörösen kirúzsozva, haja feltűzve. Göndörségével mindig is letudott venni a lábamról. Most sem volt márképp. Ennek csúcspontja a hajában lévő koronája volt. Jól állt neki mindig is a korona. Aztán tovább haladtam csodálásában. a Kezei csupaszok voltak, csak egy ezüst karkötő volt rajta a jeggyűrűnkkel ujján. Amint lejött a lépcsőről odafordult a családjához és most hosszú idő óta őszinte mosolyt láttam az arcán. Amint megfordult,kivillant a ruha hátulja. Le volt vágva egészen a csípőjéig. Ahogy végignéztem csupasz hátán eszembe jutottak azok a percek mikor kezemmel végigsimítottam rajta. Ennek gondolatára teljesen felizgultam. Fájdalamasan vágytam az érintésére. Ennek okán gyorsan oda is siettem hozzá. Pont nekem háttal állt így meglepetésként érte hogy megszólítottam.

-     Gyönyörű vagy ma is, mint mindig Bells. – a mondatom végén megrászkódott, majd felémfordult.

-     Köszönöm Anthony, megtisztelsz vele. – válaszolta gyönyörűen csengő hangján.

-     Megtisztelsz egy tánccal? – hajoltam meg előtte. Láttam rajta hogy egy pillanatra habozott majd kezét az enyémbe helyezte.

Amint bőrünk összeért újra éreztem azt az érzést ami hiányzott. Szinte pattogott a szikra közöttünk. Ezt ő is megérezhette mert elfordíotta hirtelen a tekintetét.

És felcsendült a zene, az emberek helyet adtak és minket néztek. Ahogy megfogtam a derekát és közelebb húztam magamhoz megrázkódott. De az a pillanat mikor arcunk egy centire volt egymástól és leheletem csiklandozta bőrét  - az felülmulhatatlan volt.

Táncunk alatt egyetlen egy másodpercre sem vettem le szemeimet róla. Amint véget ért a szám szomorúan konstaláltam hogy el kell engednem. De amint elengedtem tudtam hogy ez minden pénzt megért. Az arc mikor elengedtem az megismételhetetlen. Láttam rajta hogy nem akar elengedni. Ezért megéri szivatni már most. Szerencsémnek mondhatom hogy a vacsora alatt egymás mellé szól a helyünk. Így ott is tudom szivatni.  

Mikor leülltünk az asztalhoz kissé kibukott mikor rájött hogy mellém kell üllnie.

Még csak az első fogásnál jártunk de már az idegeire mentem.

-     És mond csak Bells, milyen voltam mint király?

-     Jó voltál. Csak faragatlan mint egy tuskó. – vágta rá dühösen.

-     Most mérges vagy mert mellém kellett üllnöd? – vágtam vissza szórakozottan.

-     NEM. Csak … csak…. – de közbevágtam.

-     Csak milyen? És mond csak Bells ha most nem akarsz mellém üllni hogyan hoztad össze azt hogy nem csak hogy lefeküdtél velem de még gyerekeket is szültél nekem? – na ezen a mondaton teljesen kikészült. Ez már most megérte és még bele sem lendültem.

-     Ezt hogy képzeled? – váltott már-már hisztis hangnembe. Ekkor egy páran felénk néztek. De miután Bells jó rondán nézett rájuk gyorsan elvették tekintetük rólunk.

-     Úgy képzelem hogy az én életem is. Nem csak a tied. És nem közözsítheted ki a gyereinket csak magadnak.

-     Jah hogy erre megy ki a játék. Hogy mersz ilyeneket mondani nekem? Nem én tagadtam ki a legkisebb lányomat hanem te. Úgyhogy előbb nézz magadba aztán ítélkezz.

-     Én még most is úgy gondolom hogy jól döntöttem akkor hogy kitagadtam. Sőt mondok valamit amit jobb ha a kis fejecskédbe vésel. Én a te férjed vagyok és a királyod. Jobb lesz ha ezt elfogadod. A tulajdonom vagy. Azt csinálok veled amit akarok. És ha nem fogadok el egy gyereket akkor nem fogok. Kapise??? És most egyél mert megtömlek de abban nem lesz köszönet. – fejeztem be monológom. Hogy képzeli?

Ekkor apánk erre nézett és csak akkor vettem észre hogy szorítom Bells kezét. Bells viszont kérdőn nézett rám. Elengedtem kezét. Ezután kb a 3.-ik fogásig nem is szólt hozzám. Aztán mielőtt a 4.-ik fogás jött volna öntöttek neki egy kis bort. Azt szürcsölgetve egyszer rámsandított és egy pillanat alatt kikerekedtek a szemei.  Ekkor letette a poharat és rámnézett.

-     Anthony drágám – Ekkor végigsimított a lábamon. Tudom mire készül. Ellenőrzi hogy a régi vagyok – e. – Mi a baj?

-     Semmi. Mi lenne?

-     Kire vagy dühös? Hm? – nézett rám azokkal a kutyaszemekkel. Ennek nem lesz jó vége.

-     Senkire Bells. Mi lenne ha nem néznél rám így? Idegesítő. – ekkor rámosolygott és elengedte lábam majd szájon csókolt.

Úgy csókolt mintha az élete múlna tőle. A csókja nem maradt viszonzatlan. Átfogtam derekát és magamhoz húztam. Éreztem ahogy teste hozzápréselődik az enyémhez.Ekkor kezeit éreztem nyakaim körül, íy volt teljes az összekapcsolódásunk. Mohón tépte számat és én nem voltam rest viszonozni. Mikor elváltunk apánk nézett ránk kérdőn. De én csak Bells-re tudtam nézni akin a teljes megértés látszódott.

Megpróbált Bells felállni az asztaltól de ez nem jött össze. Erősen szorítottam.

-     Meg ne próbáld… - sziszegtem neki oda.

-     Valami baj van fiam? – kérdezte apánk.

-     Nincs semmi. – kiáltottam neki vissza.

-     Apám beszélni akart velem? – kérdezte őt Bells.

-     Igen akartam,de ahogy látom Anthony nem akarja. Összevesztetek?

-     Nem…vagyis… - kezdett bele Bells, de én közbevágtam.

-     Nem vesztünk össze, csak szerintem rájött a titkomra.

-     Apám! – kiálltotta Bells kérlelően.

-     Gyere lányom! – mondta apám neki. Ezzel elengedtem és végignéztem ahogy visszatekintés nélkül kiballagott Bells a teremből apámmal.

…20 perc múlva…

Bells és apám visszatért. Apám kicsit furcsa volt Bells viszont teljesen nyugodt.

A vacsorát már befejeztük. Bells nem tért vissza mellém inkább odament egyik unokatestvérünkhöz. Inkább vele beszélgetett. Tudom  a mi kapcsolatunk nem épp a beszélgetésekről lett hírhedt. Ezért hogy a látszatot fent tartsam én is szóbaelegyedtem egyik  rokonunkkal. De nagy eszmecserémet apám félbeszakította.

-     Fiam, mi volt ez amit az étkezőasztalnál leműveltetek? – kérdőre vonva engem.

-     Semmi. Próbáltunk beszélgetni.

-     Isabella azt mondja nem vagy igazán önmagad.

-     Ez hülyeség.Hidd el apám semmi bajom nincsen. Csak mint régen most sem értünk egyett semmiben  sem. – ezen elcsodálkozott apám.

-     Igen ? Mond csak fiam miért szerettem volna hogy elvedd a nővéred? – francba rájött. Lebuktatom én saját magam is. Ez nem jött össze. Most hogy büntetem meg Bells-t? – válaszolj Anthony.

-     Tudod nagyon jól hogy miért vettem el. Nem a trón miatt hanem azért mert egyszer valamikor szerettem.

49. Fejezet

Elena szemszög

Nem is értem. Miért csinálta ezt Isabella? Totál értetlen. Lehet felhúzta Anthony. Sose volt még ilyen. Soha nem bántotta. Mi üthetett belé?Majd megkérdezem tőle ha jobb állapotban lesz.

…Pár óra múlva…

-     Fiam, miért nem jössz haza most?

-     Értelek. És mi lesz Alisha-val?

-     Ahha. Hát te tudod. Akkor majd beszélünk.Szia.Vigyázz magadra.

Amint leraktam a telfont egy kérdés ütött szöget a fejemben. Mi a jó anyám történt közöttük? Isabella tud egyáltalán erről? Hát ha nem akkor majd megtudja ha Alisha hazatér. Azthiszem jól megkapja a magáét Alisha is meg majd az én fiam is ha hazajön.

El is mentem Elen-hez hogy megosszam vele az új fejleményeket.

-     Szia Elen.

-     Szia Elena. Mi járatban? Ha csak nem a fiunkkal kapcsolatos akkor nincs mit beszélnünk. – tért a lényegre.

-     De , képzeld vele kapcsolatos. Ezt egyszer már megbeszéltük. Mi lenne ha most az egyszer nem a te akaratoddal foglalkoznánk hanem a fiúnkkal? Vagy neked már ő sem fontos csak az hogy engem baszogass? – kissé felhúzott de még időben lenyugtattam magam.

-     Jól van na. Csak tettem egy megjegyzést. Már ezt sem lehet?

-     De lehet.

-     Akkor? Térj a lényegre, rabolod a drága időm. – Ó vaj…segíts istenem. Mi a franc dolga lehet neki…érted, pont neki??? xD – Ne forgasd a szemed asszony.

-     Alexander szét ment a nővérkéd drága lányával, Alisha-val.

-     Ezen mi meglepő?Én már megmondtam az elején hogy ez lesz. Ők nem illenek össze. Ha lett volna esze akkor Reneesme-vel jön össze.

-     Hogy mondhatsz ilyet? Nem szégyenled magad? Itt még a falnak is füle van. Ezért fejed vehetik.

-     Miről beszélsz? Már vagy 200 éve nincs itt füle semminek. Isabella homokba dugta a fejét mióta Anthony nincs, Anthony meg nem is önmaga. Ugye csak viccelsz! – olyan  cinikus fejet vágott hogy már az szégyen. Hogy képzeli. Hogy le nem sűl a pofájáról a bőr. Hát itt már senki nem tisztel senkit? Ezzel sarkonfordultam és kimentem. Amint kinyitottam az ajtót Anthony-t találtam el vele.

Anthony szemszöge

Ahogy a folyosón sétafikáltam egyszerűen nem tudtam nem meghallani Elena és Elen veszekedését. Odaosontam az ajtójuk elé és kihallgattam őket. Ezzel csak az volt a baj hogy nem osontam el időben és az ajtó nekem ütközött. Ezzel befürödtem. Szegény Elena nem tudott velem mit kezdeni, bár meg kell hagni biztos vicces volt a helyzet.

-     Bocs Anthony, nem tudtam hogy itt vagy. – esedezve kért bocsánatot.

-     Nem kell szabadkoznod Elena. Ez az én saram. Nem kellett volna hallgatóznom.Nem illik. – ekkor előlépett Elen is.

-     Hát Anthony egy ponton csalódtam, egy ponton pedig nem. Csak a gond az hogy próbálsz olyan lenni mint rég ,de itt a gond. Hogy csak próbálkozol. Ne próbáld hanem csináld. Majd én megtanítalak a kegyetlenségre. Na gyere. – ezzel megragadott és magával vonszolt. Még annyira volt időm hogy búcsút intsek a nővéremnek. De már csak a csodálkozó arca maradt meg előttem.

Elvitt a trónterembe. Most meglepetésemre egyedül voltunk. Nem is baj. Legalább feltehetem neki kérdéeim.

-     Ide figyelj Anthony. Te nem ilyen vagy. A mostani éned árnyéka az igazinak. Próbáld meg utánozni amit csinálni fogunk. – ekkor kilépett a teremből. Én kihasználtam a helyzetet és körbenéztem. Felmentem a pulpitusra és beleülltem az egyik trónba. Ekkor emlékek tőrtek elő.

„ Isabella terhes volt, már a 4-5 hónapban járhatott. A lépcső előtt álltunk és veszekedtünk.

-     Valld be hogy nem az enyém! – ordítottam, vagyis egykori énem.

-     Anthony esküszöm a gyerekeid életére hogy ez a gyermek kit a szívem alatt hordok az a tied.

-     NEM!HAZUDSZ TE SZUKA. – ekkor elcsattant egy óriási pofon. Isabella a padlóra és elkezdett zokogni. – tudom hogy szeretőd van. Menj vissza hozzá és maradj is vele. Nekem nem kellesz te sem meg a fattyad sem.

-     Anthony… - ordította Isabella könnyei között.

-     Én nem vagyok neked Anthony, neked Uram vagy Fenség,Felség. Nem érdekelsz ezennel.

-     De…én esküs… - ekkor felállt és közelebb ment hozzá.

-     Ne esküdözz, nem hiszek neked. Ez a gyerek nem az enyém és kész. Ha megszülöd akkor megszülöd.Nem érdekel. Én kitagadom.

-     De Anthony ő a tiéd. – ekkor valami elpattanhatott mert Anthony dühében meglökte Isabellát és ő végig esett a lépcsőn. A lépcső alján állt meg és ájultan hevert.”

Itt megszakadt az emlék mert Elen keltett fel.

-     Mi -mi? Hol vagyunk?

-     A trónteremben. Rendben van minden? – kérdezett aggódoan Elen.

-     Nem egészen.Mond Elen. Isabellával hány gyerekünk van?

-     Te…te honnan tudsz erről?

-     Beleülltem a székbe és előjött egy emlékem.

-     Mit láttál?

-     Azt hogy Isabella terhes volt és lelöktem a lépcsőről.

-     Akkor az a fattyatok esete.

-     Mi? – fatty? Teljesen kikészültem.

-     Igen. Te és Isabella akkoriban eléggé szarban voltatok. Elhidegültetek. Nem éltétek a normális házaspár életét. És mikor Isabella terhes lett újra már nem hitted el hogy tőled van. Akkoriban sokat dolgoztál. Vele nem is foglalkoztál. Megfordult a fejedben hogy nem is a tied a gyermek. E miatt az a kislány a palota egy eldugott részében nőtt fel kitagadva, apa nélkül. Soha nem jártál nála,találkozni találkoztatok,de nem tekintetted sajátodnak. Pedig évekkel később meg is jegyezted hogy mennyire is hasonlít rád. Ezzel teljesen szétmentetek Isabellával. Szinte már-már idegenek voltatok egymásnak. Aztán jött a baleset. Persze akkor is Hailey-n veszekedtetek. Etetted,tanítottad,de sohasem néztél rá.

-     Ezt nem is tudtam. Akkor én tényleg kegyetlen voltam. És ilyennek kéne lennem?

-     Igen.  

48. Fejezet

Anthony szemszög

Hát ezt nem hittem volna. Így kitolni velem. Amint a palota azon részére értem ahol állítólag nem kóricálhatok – dühömben a falon lévő képekről lerántottam a lepeleket. Hát basszák meg. Valamit titkolnak és akkor is rá fogok jönni mi az isten az. Mikor az első képről lerántottam a lepelt teljesen elképedtem. Hát mégis igaz. Szóval ezt titkolták. Nem hittem volna hogy idáig fajnulnak a dolgok. A képen én álltam és Isabella. Esküvői ruhában álltunk egymásba karolva és mosolyogtunk. Jézusom. Akkor én beleházasodtam a saját családomba? Vagy mi a szar? Az is lehet, hogy nem is házasodtunk össze csak egy képet készítettek rólunk vagy Isabella vagy az én esküvőmről. Meglehet. De ekkor egy pillantást vetettem a kereten lévő feliratra. Azon az állt : Isabella Maria Swan  Mrs. Musen Volturi & Anthony Edward Mr. Musen Volturi

Ez kissé kibaszta a biztosítékot.El is rohantam a kép elől. A következő lepel alatt már civil ruhában voltunk. Már vagy fél perce csak bámultam mire mozogni kezdett. Isabella alakja közelített az enyéhez és az arcomra egy puszit nyomott,majd a fényképen az én alakom hirtelen az ölébe rántotta és egy csókot nyomott az arcára. Teljesen kirázott a hideg. De egyáltalán nem jó értlemben,inkább rossz értelemben. A saját testvéremhez hozzámentem, ez undorító. Ez körülbelül olyan mintha Alice-hez hozzámennék. Apám  hogy engedhette ezt meg? Bár ha jobban belegondolok abba amiket meséltek, akkor inkább örült neki. De hogy lehet ennek? Ez nem törvénytelen ebben az országban? Eszmefuttatásom hangos cipőkopogások szakították félbe. Amint megfordultam a sarkon Isabella alakja csörtetett be. Eléggé dühösnek tűnt,de amint meglátott a dühöt a meglepettség váltotta fel. Megállt tőlem körülbelül olyan 3 méterre,de amint az arcomba nézett félelem övezte tekintetét. Biztos kiült az arcomra a haragom. Hát jobb is ha fél,mert most jól megkapja a magáét. Aztán majd Aro is. Meg mindenki.

-      Szia Isabella! – szólítottam meg azonnal.

-     Szia Anthony, te mit csinálsz itt? – kérdezett kissé félénken. Végig tekintettem ekkor rajta. Egy vörös combfix volt rajta egy vörös buggyos bugyi amit félig egy fekete bársony szoknya fedett. Felül volt rajta egy vörös selyem ing ami rövidujjas volt. az ingen volt egy fekete fűző.Haja ezúttal teljesen ki volt engedve,kissé göndör volt. A haját csupán egy vörös vékony típusú hajpánt tűrte el. Ajkain tűzvörös rúzs volt. Szemei lángoltak. És mindezt koronázva egy lakkozott fekete magassarkú cipő volt a lábán.

Biztos észrevette hogy végigmértem mert arcán zavar lett úrrá.

-     Most mit nézel?

-     Én? Semmit. Csak csodálom a ruhádat. Mondd csak! Te akkor is így öltöztél,mikor tudtad hogy csak az enyém vagy?

-     Te! Miről beszélsz? – kérdezett vissza zavarodottan.

-     Arra ami a falon van. – ekkor a képre nézett és visszanézett rám.

-     Most az jár a fejedben hogy a feleséged vagyok? – ahogy kimondta hogy a feleséged vagyok-ot teljesen kikészültem. Egyszerre esett jól és rosszul is. Érdekes.

-     Igen arra. – most akkor is kiszedem belőle. Belemegyek a játékba.

-     Hát erre ne is gondolj. Mert nincs alapja. Csak mert esküvői ruhában vagyok én és mellettem le vagy fotózva az még nem jelent semmit sem. – tök magabiztos volt. Ááá…engem aztán nem versz át.

-     De a felirat alatta magáért beszél. Engem már nem tudsz átejteni. Rossz lóra tettél csillagom. – éreztem a gúnyt az arcomon. És éreztem ahogy kiül az arcomra az a híres nevezetes gúnyos mosolyom.

-     Anthony, ezzel a stílussal nem érsz el nálam semmit sem. Ha játszani akarsz akkor mond ki és kezdjünk játékot. Mert piszkosul játszani én is tudok. És haver kettőnk közül csak te fogsz megsérülni,nem én. – láttam az arcán a magabiztosságot. Ekkor vettem észre hogy a távolság kettőnk között csökkent és körülbelül már csak 1 méter maradt.

-     Drága, Isabellácska! Ne hidd hogy kitudsz engem játszani.

-     Te csak azt hiszed hogy nem tudlak. – ekkor közelebb jött, mellém állt és bal kezével végigsimított a jobb oldalamon. Elkapott a borzongás. Lehet igaza van. NEM. Anthony erősnek kell lenned. Nem veszíthetsz.

Elkaptam a kezét mielőtt a csípőmhöz ért volna. Jó erősen megszorítottam hogy tudja ki az úr.

-     Ezt te sem gondoltad komolyan hogy ezzel tudsz rám hatni.

-     Ezzel nem is.- amint kimondta mág lendült is a keze, és már a padlón is találtam magam. Azonnal felpattantam és már ütöttem is volna meg ha keze nem a nyakamat szorította volna amint közelítettem hozzá.

-     Te… - sziszogtam felé.

-     Én? Igen? Mit is szerettél volna mondani? Kérlek mond hangosabban mert nem hallak jól.

-     Mos…sd k..ki a fü…le…fül…ed! – mondtam alig halhatóan. Ez hihetetlen. Ez a nő nagyon gyors, na meg milyen erős. Teljesen leblokkoltam. Isabella szortásának egy arra kóricáló családtag vetett véget.

-     Mit csinálsz Isabella. – Szólt közbe Elena.

-     Semmit húgocskám,csak az öcsénk nagyobbnak hiszi magát mint ami. Jól jegyezd meg Anthony amit most mondok neked mert mégegyszer nem fogom elmondani. Nem vagyok már az a törékeny kislány akit anno megszereztél magadnak. Neked és az éveknek köszönhetően megtanultam megvédeni magam. Most már nem tudsz csak úgy eltaposni mint régen. A te Isabellád meghalt abban a bizonyos autóban. Soha nem is voltunk és soha nem is leszünk az a kiályi pár akit a nép akart vagy akar. Mert Anthony az az Anthony akit én akartam hogy legyél, az még meg sem született.

Ezzel elengedett, én a padlóra estem és csak bámultam ahogy elmegy. Csak az a néhány szó kongott a fejemben : Az az Anthony akit akartam az még meg sem születetett.

Ez hidegzuhanyként ért. Ezzel a tudattal tápászkodtam fel a padlóról és kullogtam vissza a lakrészembe.