55. Fejezet

Anthony szemszöge

Amint kimondtam utolsó mondatomat a lányaim teljesen lesokkólodtak. Elsőként Alisha és Reenesmee szólalt meg.

- Ezt hogy képzeled apa? - kezdte Renesmee. Majd folytatta Alisha. - Ezt nem teheted.

- Már hogy ne csinálhatnám? Kik vagytok ti? Mit képzeltek, hogy csak így nekem támadhattok? Ti csak hitvány szolgálói vagytok ennek a fogaskeréknek. Egyenlőre míg élek semmi jogotok nincsen beleszólni és ítélkezni a döntéseim felett. - magyaráztam nekik. Majd folytattam. - Így most a döntésem végleges és megmsíthatatlan. És további véleményetek nem érdekel és nem fogom meghallgatni sem. Elmehettek.

Ezzel a mozdulattal mind 3 lányom elhagyta a termet. 

Isabella szemszöge

Hát még most sem tudok rendre térni ez tény előtt, melyet férjem közölt velem. Ezt sosem néztem volna ki belőle. De megtette. Elismerte és örökösénk tette legkissebb lányunkat. Mégis lakozik benne jóság és szánalom? Nem ilyennek ismertem. De nem baj. Úgy látszik javára vált az elmúlt 200 év. Ez dícséretes. Ennek emlékével hagytam el hálószobánkat. 

Már vagy egy órája csak serepeltéltem a palota folyosóin mikor megláttam őt tőlem 3 méterrel. Rámszegezte szemeit és sötétséget láttam. Kicsit meg is rázkódtam tőle. Közelebb jött és átfogta dream mikor elém állt. Ebben a pillanatban arca már csak pr miliméterre volt az ajkaimtól. Mélyen a szemembe nézett és rámlehelt. Ettől a pillanattól megszünt létezni körülöttem minden és már csak arra tudtam gondolni, hogy akarom. Akarom hogy megcsókoljam. Ebben a pillanatban hirtelen hangos kopogás zavarta meg gondolataimat. Amint magamhoz tértem azonnal megvilágosodtam. A saját szobámban ébredtem. Ez csak egy álom volt????

Amint rájöttem, hogy ez nem is történt meg, csalódott voltam. 

Még mindig kopogtak. Mintha valaki rákönyöölt volna az ajtóra. Felkeltem. Ajtót nyitottam és Alen volt a szobám küszöbén. 

- Bella, jól vagy? Már fél órája csak kopogok. - rémüldözött.

- Mért ne lennék jól? Csak aludtam egyet. - válaszoltam neki.

- Azt hittem már hogy valami baj van. 

- Nincsen. Anthony hol van? - tértem a tárgyra.

- Anthony? - nézett rám tágra nyílt szemekkel. - Mi az hogy hol van? Hol lenne? Forks-ban van már vagy 200 éve.

- Te miről beszélsz? - csodálkozva tekintettem rá.

- Te miről beszélsz. A baleset óta nem járt itt. Beverted a fejed? - érdezte azonnal. Teljesen lesokkolódtam. Mi az hogy nincs itt? Az egészet csak álmodtam volna? Az lehtetlen. Hallgatásomra aggódni kezdett Alen. - Biztos jól vagy? - erre megembereltem magam és válaszoltam neki.

- Igen jól vagyok. Miért vagy itt? - kérdeztem tőle.

- Jaaa, Apánk hivat magához. 

- Rendben. Mondd meg neki, hogy megyek, csak adjon pr percet. - Ezután Alen sarkon fordult és elment. 

Amint becsuktam az ajtót a földre rogytam. Az nem lehet hogy ez nem történt meg. Nem tudtam az érzéseimet elrejteni, azonnal könnyek folytak végig az arcomon. 

Egy jófél órája üllhettem ott mikor erőt vettem magamon és elindultam apámhoz. Mikor beléptem a trónterembe, csupán ketten voltunk.

- Hívattál. - kezdtem neki.

- Igen. Lányom úgy döntöttem, hogy újra férjhez adlak. - kezdett bele. - Mivel Anthony-nak nem tértek vissza az emlékei így 200 év távlatában sem, muszály lesz ha tovább lépünk. 

- Miii??? - akadtam ki neki. - Nem adhatsz csak úgy férjhez. Már van egy férjem.

- Az lehet hogy van férjed, de mit ér ha nincs melletted? - magyarázta. - Valakinek kormányoznia kell. 

- Én nem kormányzok jól? Gond van vele?

- Nincs gond vele kislányom, de mindig is férfi vitte ezt a poziciót, nem nő. - válaszolta. 

- Nem érdekel. Nem fogsz egy újabb kényszerházasságba kergetni. - tiltakozóan mondtam neki.

- Azért Anthony-hoz sem kellett kényszerítnem téged, ezt te is jól tudod. De még meggondolom, hogy mit csinálok veled. Ne feledd, hogy férfi utódot nem hoztál a világra még és anélül nincsen törvényes örökösöd. Ezt is vedd figyelembe. 

- És ezt hogy tervezted? Idehozatod Anthony-t és válópert indítasz? Ezt hogy fogod neki megmagyarázni, hogyha még a tulajdon apjára sem emlékszik? -vágtam vissza.

- Az meglehet, bár ez nem is rossz ötlet. Amint eldöntöttem mi lesz a megfelelő megoldás addig türelemre kérlek. Addig is elmehetsz.- ezzel rendre intett és elhagytam a termet.

Ezt nem hiszem el. Hogy nem sül l a pofájról a bőr, hogy már megint megakarja mondani mit tegyek. Majd én megmutatom neki, hogy milyen fából faragtak. Ezzel a lendülettel indultam el húgom szobája felé. Kopogtam, kis várakozással ajtót is nyitott. 

- Szia Bella. Mi járatban? - kérdezte azonnal.

- Szia Elena. Beszélhetnénk? 

- Persze, gyere csak. - engedett beljebb.

Elmeséltem neki, hogy mi történt. Elmondtam neki az álmom és apám döntését is. Teljesen ki volt akadva, de arra kért hogy megérthetném apánkat is. Igaza van neki is meg nekem is. Egy jó pár órát nála voltam, majd este fele visszatértem szobámban. Amikor beléptem végig sétáltam a szobámon és akaratlanul is végig siklott a tekintetem a polcon ahol közös képeink volt. Egy képet flemeltem róla és eltöltöttek az emlékek. Éreztem, hogy elérzékenyülö és azonnal megvilágosodtam. Azonnal be kell ezt fejeznm, mert 200 éve eltemettem mélyre ezeket az érzéseket és jó lenne ha ott is marednának. Ezzel a mozdulattal kimentem az erkélyre, majd belebámultam az esti város horizontjába.

Vajon Anhtony mit csinlhat most és kire gondolhat?

Anthony szemszöge

Már eltelt 100 év, hogy elhagytam az én Bellámat. Az érzés leírhatatlan. Ez a fájdalom égető,mint az égő tűz,mint ami megéget. De muszály volt. Nm nézhetem végig ahogyan megöregszik mellettem.

Gondolatmenetemből Carlise zökkentett ki. A szobámban állt. 

- Fiam! Mi a baj? - kérdezte aggódóan.

- Mi lehetne? Ami  100 éve kísért. Egy rossz döntés ami jó is egyben. - magyaráztam neki.

- Szóval megint Bellára gondolsz. - tért a lényegre. 

- Igen. Én nem tudok nélküle élni. - fakadtam ki.

- Fiamén megértem döntéseid okt, de örökké nem emésztheted magad örökké. Muszály lesz tovább lépned, te is,mint mindenki képes rá. - próbált vígasztalni.

- Meg se próbálj vígasztalni,mert fölösleges. - ezzel lezrtnek tekintettem beszélgetésünk és távozásra kértem.

Ez az ominózus beszélgetés óta eltelt egy hét. Éppen a házban lézengtem csak, mikor furcsa beszélgetés fültanúja voltam.

- De szívem el kell mondanunk. Nem hazudhatsz neki. Már hazugságban él 200 éve. - hallottam Esmee hangját. 

- Drágám. Aztán mit érünk el vele? Csak azzal fog megvádolni hogy hazudunk neki. - magyarázta Carlise.

- De Aro már hetek óta küldi a leveleket, hogy látni akarja. - válaszolta Esmee. 

Nem értem mi folyik itt? Mit titkolnak el? És kinek hazudik 200 éve? Nekem biztos nem. Azt nem tenné.Ezzel egyidőben hallottam hogy mozognak. Kijönnek. Elkell tünnöm, hogy ne vegyék észre, hogy hallgatóztam. Gyorsan lemetem a nappaliba és úgy csináltam mintha olvasnék. Carlise lejött és rámnézett. 

- Fiam, tudsz egy kicsit jönni? - nézett rám várakozóan.

- Persze. - válaszoltam mint aki nem tud semmiről. 

Ahogy az emeletre tartottunk hallodtam a gondolataiban, hogy erősen akar valami másra gondolni mint amire eredetileg gondol. A dolgozószobájába mentünk és leülletetett.

- Szóval fiam. El kell mondanom valamit. - itt szünetet tartott. Úr isten! Nekem hazudik. Mélységeset csalódtam.

- Igen? Mit? - válaszoltam, mint aki nem sejt semmit.

- Az igazság az,hogy már régen elkellett volna mondanom. Tudod, hogy nem szeretek hazudni,de muszály volt. Az igazi családod.... - itt közbe vágtam.

- Mi van vele? Már 200 éve halott. - magyaráztam.

- Hát igen. Akit mondtam hogy kik a családod, az hazugság volt. Az igazi családod él. - mondta.

- Miii? - dühögtem. - Mi az, hogy élnek?

- Nyugodj meg.

- Mi az hogy nyugodjak meg? Miért hazudtál? Mi célt szolgált ez? Mit képzelsz? - itt már ordítottam a dühtől. 

- Jogosan dühögsz. De megtennéd hogy végig hallgatsz? - magyarázkodott. Bólintottam és csöndben maradtam. - Az igazi családod nem emberek. Igazából ők olyanok,mint te. VÁMPÍROK. Nem 1918-ban születtél hanem 1000-ben. Az anyád és apád is vámpírok. Vámpírnak születtél és egész életedben az voltál. - amit ekkor éreztem nem tudnm leírni. Dühöt,csalódottságot és átvertséget éreztem.

- Te miről beszélsz? Ezt hogyan tudtad eddig titkolni? - tértem a tárgyra.

- Ez az igazság. 

- És mi köze ehhez Aronak? - kérdeztem.

- Te. Honnan tudsz Aroról? Kihallgattad a beszélgetésemet Esmee-val? - kérdezett rá.

- Igen. És? A kérdésemre adj választ. - néztem rá várakozóan.Erre ő vett egy mély lélegzetet.

- Az a köze fiam, hogy Aro, ő az igazi APÁD.