41.Fejezet

Edward szemszög

Mikor rám nézett ,megfagyott a levegő. Úgy éreztem mintha a halállal találkoztam volna. Amint felfogta ki vagyok eltűnt az arcáról a mosoly. A kínos helyzetet Carlise mentette meg.

-És veled mi újság? – kérdezi.

-Semmi különös. Élem a kis életem,tudod a szokásos – tárgyalások,rossz és jó döntések, a sok papírmunka. – Marie válaszolta kissé fáradtan. Bár eléggé érdekes volt,mert 1. nem ilyennek képzeltem el a stílusát.

-Áááá…értelek. A többiek elvannak?

-Kikre gondolsz pontosan? – kérdezett vissza,azzal az ellenálhatatlan hangjával.Bár tény való,a hideg is kirázott tőle

-Hát a régi társaságra.

-Jah. Mostanság,ebben az elmúlt 200 évben nem volt időm velük foglalkozni. Tudod az öcsém helyett én irányítom az országot. – válaszolt eléggé gőgösen.

-Teljességgel megértem. Vannak kötelezettségeid.

Ekkor gondolt egyett és fellépett a pódiumra. Arohoz hajolt és valamit suttogott a fülébe. Kissé cinikusnak éreztem a helyzetem,de inkább nem szólaltam meg,csak figyeltem az eseményeket. Bár tény,hogy mióta belépett a terembe az igen tetszetős fenekéről nem tudtam levenni a szemem. Ahogy sétálgatott ide oda,szinte olyan érzésem volt,mintha…dejavum volt.

És hirtelen beugrott egy kép.

„ Hallom a magassarkú cipő kopogását a folyosón csattogni. Érzek egy igen ismerős illatot. Én a folyosón állok. És akkor betipeg. Ugyan az a kollekció ami Marien van ma,csak ez zöld és fekete volt. Zöld szoknya,fekete fűző,zöld cipő, a haja enyhén göndör,félig felkötve,a coffjában egy zöld masnival. Megállt előttem és rámnézett. Elkezdett beszélni hozzám.

-Hallod,te nem fogod elhinni ,hogy mi történt velem.-kezdett vele.És válaszoltam neki.

-Nem fogom cicus. De jelenleg jobban izgat,mi történhet 4 falközött.

-Jézus Anthony!-rázta fejét.Rám mosolygott és az arcomra nyomott egy puszit. – Majd elmesélem,de most rohanok Alec-hez. – abban a pillantaban elindult.

-Oké. Szavad ne feledd.-megállt felémfordult és ….”

Megmondtam neki apám,hogy szálljon le róla ,de nem tudom meggyőzni. – rántott vissza a mondat vége a valóságba. És sajnos soha nem tudom meg mi lett az emlék vége. Eléggé zavaros arcot vághattam, mert Marie abba hagyta a szöveget és rám meredt. Ekkor megpillanthattam az egész arcát. És sajnos megtettem azt amit nem szabadott volna. A szemébe néztem. Érdekes. Nem fordult el kb 1 percig egymás szemébe néztünk.Sajnos apám kérdezett és megzavarta a szempárbajunkat.

-Mi történt fiam! – kérdezett Aro.De mielőtt válaszolhattam volna,nővérem válaszolt.

-Úgy látom Anthonynak volt egy emlékfoszlánya abból ,hogy stírölte a lábam. Nem baj,legalább tudjuk ,hogy izgató hatással vagyok rá még mindig 200 év múltán is. – ezen jót mosolyogtam. – Szerintem a legegyszerűbb ha felvilágosítjuk a helyzetekről apránként. – Ekkor felém indult el. Mikor elém ért,megállt és a kezét emelte felém. – Szia Isabella Marie Swan Mrs. Musen Volturi vagyok. Bár csak hívj Bellának ,mert nem szeretem ha a felség nevemen hívnak. Bár hozzáteszem te soha nem hívtál Bellának. Utáltad.Ez egy benfentes infó. – ebben a percben fogta meg a kezem.Hát én köpni-nyelni sem tudtam.Miért érzem azt ,hogy vele nem stimmel valami? Ekkor elmosolyodott Bella. Nem értem.

Bella szemszög

Ez csodás.Nem érti hogy miért mosolygok.Ha tudná….Azt hiszem kiakadna.Szegény srác nem ért semmit. De nem világosíthatom fel teljesen mert kissé kiakadna és szerintem nem kicsit akadna ki. Nem tudhatja meg hogy a testvéri viszonynál is szorosabb kapcsolatban voltam vele. Régen nagyon szerettem mikor zavarodottan nézett rám,de most már nem. Kicsit sem. Egyenesen taszított. Anno mikor egy varázslat segítségével elnyomtam magamban az érzelmeimet,hogy élhetőbb életet élhessek nélküle jó ötletnek bizonyult. Most ahogyan végignéztem rajta,megsajnáltam. De nem őt csak a helyzetet. Valahogy most még jobbnak tartottam az akkori ötletem. Nem akarom újra átélni azt a borzalmat amit akkor. Érdekes nem? Már csak ha Anthony-ra gondolok és a rég elmúlt szerelmünkre,csakis a közöny érzése fut át a testemen. Már a gyerekeinkben sem látom őt. Ha Carlise nem hozta volna haza ,lehet ,hogy a feledés homályába borult volna az emléke. Eszmefuttatásomat apám zavarta félbe.

-Bella mit bámulsz Anthony-n?

-Semmi érdemlegeset.Csak megállapítottam,hogy vesztett a bályából. Valahogy vonzóbb volt akkor mikor a puszta gondolatával képes volt gyerek életének végetvetni. – ezen a kijelentésen jót kacagtam magamban. Most kiváncsi vagyok a reakcójára. Szerencsémre nem váratott sokáig.

-Gyermek halál? Miről beszélsz? – kérdezett rá Anthony.

-Arról drága öcsém,hogy régen nem hogy gonosz, egyenesen kegyetlen gyilkos is voltál. Bár ez később sem változott meg. Te édes öcsém olyan ember voltál akitől még én is félek. Viszont ez igen elismerésre méltó képesség,mivel állítólag nálam gonoszabb,kegyetlenebb lény még nem született a földön. De ha jobban belegondolok akkor sem.Te idővel megpuhultál,míg én nem. Ha így vesszük akkor viszont keményebb lettél,mert a nőkkel kegyetlenebb voltál utána,mint a gyerekekkel. Így egy igazi talány vagy, bár ahogy elnézlek teljesen elhagytad magad. – ekkor apám felé néztem kérdőn.

- Igen fiam. Szégyen hova süllyedtél.-kezdte el Aro.

- Kikérem magamnak. Olyan életet élek amilyet akarok és azzal akit akarok. Kurvára nem kértem senkit arra,hogy hozzon ide vissza. Lehet ,hogy nektek ez a tökéletes élet,de nekem nem. Számomra nem megváltás az öröklét… - teljesen kikeltem magamból. És észre sem vettem.

- Úgy gondolom,hogy eleget hallottam. Kísérjétek fel a szobájába és majd ott ledereng neki,hogy hova született,mi a kötelessége és kihez tartozik. – legyintett apám és el is vezették Anthony-t. Én is távoztam a saját lakrészembe és próbáltam nem gondolni a testvérem szavaira.

Anthony szemszög

Bezártak. El sem hiszem,hogy állítólag otthon bezárva tartanak. Mivel a szökés gondolatát el kellett vetnem mert úgyis észre veszik,kicsit szétnéztem a szobámban. Azonnal észrevettem az ágyammal szembe lévő szekrényen pihenő képeket a keretekben. Volt amelyiken nagyon sokat voltunk és ahogy elnéztem szülinapi buli vot. Volt amelyiken egyedül és találkoztam olyannal amelyiken testvéreimmel voltam. De közvetlen utána észrevettem valami nem minden napit. Ezen a fotón én voltam és Bella. Karöltve.Boldogan. Ez lehetetlen. Testvéremmel karöltve? Ezen a képen épp puszit nyomott az arcomra. De ahogy bámultam és ámultam rajta,a kép megmozdult. Mozgókép volt. Amint az arcomra nyomta a puszit én elkaptam, átfordítottam elém és egy gyors csókot nyomtam a szájára. MI?????? Csókot? Miért? Minek? Hirtelen kopogást hallodtam.De válaszra sem várt és be is nyitott. Carlise volt.

-Tudom Edward most mérges vagy és biztosr….-szavába vágtam és válaszokra kényszerítettem.

-Mi ez? – mutattam a képre.

-Hát te meg a nővéred. Mondtam hogy jóban voltatok.-erre az arcába nyomtam a képet,hogy ő is győződjön meg arról ,hogy csókolózok a képen.

-Nem. Ez nem normális. Az igazat.Az igazat akarom.

-Edward nyugodj meg,mert eldurran a fejed és abból semmi jó nem sül ki. – nyugtatott Carlise.

-Nem akarok lenyugodni. Miért csókolózok a testvéremmel?

-Hát fiam,tudod ezt nem tőlem kéne hallanod,hanem attól aki kapta. Bár ezt szerintem sosem tudod meg. Én csak annyit tudo tanácsolni neked,hogy nézz mélyen a szívedbe,mert ott fogod megtalálni rá a választ.

-De nem emlékszem.

-Viszont ha elmondom attól nem fogsz meggyógyulni,csak még jobban össze leszel zavarva. – magyarázta.

Elment ekkor én meg egyedül maradtam a kérdéseimmel. Tök jó! Most ezzel mit kezdjek? Leülletem az ágyra és vártam az ihletet. Hátha jön,de semmi. Csak bámultam a képeket a szekrényen és vártam a csodát, ami lehet,hogy sosem jön el.